2013-ban ment el Anyám. Hirtelen és iszonyatosan fájón. Nagyon fiatalon. Soha meg nem emészthetően. És itt hagyott: egy házat, rengeteg értékes és még több értéktelen használati tárgyat, földet, autót, háztartási gépeket, bútorokat, ágyneműket, szerszámokat, ruhákat, cipőket. Amikkel valamit kezdeni KELL. Mert egy élet munkája, törődése és küszködése az a sok-sok apró és nagyobb "dolog", ami elárvulttá vált, velünk együtt.

Ez a blog Neked szól, ha küszködsz egy hagyatékkal: ruhákkal, ágyneműkkel, tárgyakkal és emlékekkel. Ha nincs szíved kidobni a 203-dik kávéscsészét, mert az utolsó csorba csetresz is őrzi gyermekkorod egy apró kis darabját. És ezekből a kicsi, szabálytalan mozaikokból már sosem fog összeállni a nagy kép, mégis szívbemarkolóan fájdalmas kidobni bármit is.

Öt éve veszítettem el Anyámat és nyakamba szakadt rengeteg elintézetlen feladattal együtt szüleim háztartásának minden apcó és nagyobb kacatja. Ha Te is ebben a cipőben jársz, kövesd a blogot, megosztom tapasztalataimat, az elmúlt évek gyötrődéseit és kudarcait, hogy együtt talán könnyebbé váljon elfogadni a veszteséget, és visszatérni a saját életünkhöz, a saját bútorainkhoz, a saját kávéscsészéinkhez.